Ma ajándékként éltem meg az őszi fényeket a lakásban. Szebb volt, mint bármelyik évszakban. Sietve előrántottam a fényképezős telefont, hogy a elkapjam a pillanatot.
Szinte elállt a lélegzetem, amikor észrevettem a falon az ablak körvonalait és a vakító tükröződést. Rövid ideig tartott, nagyon rövid ideig. Azon tűnődtem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy éppen erre jártam és hogy észre vehettem. Mert szoktam úgy jönni menni, hogy nem is ott vagyok, ahol járok, hanem már a következő helyen.
Ilyenkor ősszel, majd télen a tizednyi mennyiségű lux-szal kell beérnünk, mint nyáron. Lehet, hogy akkor előkapom ezeket a képeket, vagy másokat és nézegetni fogom.
A fény már régóta foglalkoztat. (Amit most leírok még soha senkinek nem mondtam el.) Több évvel ezelőtt a volt Jugoszláviában jártam és egy utcai festményárusnál láttam egy képet. Egy házsor volt rajta és rengeteg fény!!!! Sokáig néztem, mert nem hittem el, hogy így meg lehet festeni azt a bizonyos elektromágneses sugárzást. Hunyorognom kellett. Próbáltam kisilabizálni, hogy milyen szín kell hozzá? Sárga? Nem. Fehér? Talán.
Erős vágyat éreztem, hogy egyszer megfesthessem a fényt, hogy megfejthessem a titkát. Évtizedek teltek el azóta és nem bírtam kiverni a fejemből azt a sugárzást. Amikor két éve ajándékba kaptam egy akril festék készletet, első dolgom volt, hogy nekiessek - hályogkovács módjára - a farost lemeznek megfesteni a fényözönt. Életem legsötétebb képe lett belőle, viszont nem adtam fel.
A titok már nem titok előttem, de az egy másik történet.
