Gyermekkoromban mindig a nagyanyámmal jártam ki a temetőbe gondozni a család sírjait. Amíg bírt járni addig ballagtunk együtt, de nemcsak ilyen tájban Mindenszentekkor, hanem egész évben rendszeresen. Ezek a sírok nem műkőből készültek, csak egy kereszt és föld, amit mindig fel kellett töltögetni és rátapicskolni, mert az eső lemosta.
Volt ennek a gondoskodásnak egy rítusa, mert mindig ugyanolyan sorrendben mentünk a rokonokhoz, soha nem előzte meg a dédnagyanyámat az ángyikám, vagy a Pista bácsit a Pösze néni, meg a beültetett virágok sem lehettek mások, mint az árvácska, amelynek magját júniusban csakis Péter Pál napján lehetett elvetni a kertben.
Nagyanyám olyan egyszerű jóságos, de szigorú asszony volt, szerettem a kiszámíthatóságát, mert ez gyerekként biztonságot jelentett számomra. Halála előtt amikor utoljára voltunk együtt a sírokat gondozni olyat mondott nekem, amire nem számítottam.
- Bogaram, nézd, a síromra majd mindegy, hogy ültettek-e virágot vagy sem, mert én nem fogok a sírból feljönni, hogy megnézzem.
Ezzel mintegy levette a majdani "kötelességünk" terhét a szívünkről, lelkünkről. Halálos ágyán úgy búcsúzott, azt sajnálom, hogy nem szerethetlek tovább benneteket.
A temetésére készülve boldog békesség volt amit éreztem és azt, hogy ő most sokkal közelebb van hozzám, mint amikor élt. Sokkal közelebb.
A családi sírokat ma már örökzöldek borítják.... mi meg naponta gyújtunk idehaza gyertyát történeteket mesélve Őseinkről az unokáinknak, akik az idén is szokás szerint, megfestették a befőttes üveg mécseseiket, készülve a temető látogatásra.
Kicsit több...
Kicsit több békesség, jóság, szelídség,
Kevesebb erőszak, gyűlölet, irigység,
Kicsit több igazság úton, útfélen,
Kicsit több segítség bajban, veszélyben.
Kicsit több "mi" és kevesebb "én",
Kicsit több erő, szeretet, remény.
És sokkal több virág az élet útjára,
Mert a sírokra már úgyis hiába.
(Túrmezei Erzsébet fordítása)
