pecázáshoz, meg a víz is mély, meg a horog is belénk akadhat, kiszedni nehéz és tud fájni. Szegény halak! De egy fontos vizsgán volt túl az unokám és megérdemelte, hogy kívánságát teljesítsem. A nyugalomszigetünkhöz egy kőhajításnyira van, a hely, ahova mégis elkísértem Danit - egy órányi időnk volt, mert meleg váltásban jöttek-mentek a gyerekek nálunk csütörtökön. Halat itt még soha nem fogtunk, de most viharfelhők gyülekeztek, ilyen időben még nem volt kipróbálva a pecabot.
A vihartól félek, amióta egy rokonunkat villámcsapás ért. Nem élte túl.
Ezért aztán nem gondoltam bele, hogy mi vár/várhat ránk a tavon. Mire kiértünk a horgászok hazafelé igyekeztek az eget kémlelve, Dani bedobta az első csalit, majd otthagyott egyedül, hiszen nem jó botot hozott - ilyen időben más az úszó, meg mit tudom én.
Még feladatot is adott:
- mama te csak figyeld az úszót, ha le föl-jár, akkor ránts meg a botot.
Fent a sötét égbolt, lent a mély víz, mire észrevettem, hogy amit a vízben látok felhő, az nem pont úgy néz ki felfelé nézek.
(A sötét felhőben lévő világos kör alakú valami, az nem a nap, mert az feljebb van, de akkor mi?)
Elővettem a telefont és fényképezni kezdtem. Ebből lett egy sorozat, mert mire haza értünk elültek a sötét felhők viszont jött egy hófehér fagyiszerű, amit percenkét lefényképeztem.
Egyenlőre a Picassára feltettem a fotókat zenei aláfestéssel, amíg ki nem találom, hogy tudom teljesen ide varázsolni:
