Sík Sándor: Hétköznapi kereszténység

Húsvét előtt az udvarunkon

Mikor a nagy indus költő, Rabindranath Tagore beutazta Európát, azt írta rólunk, hogy Európában vasárnapi kereszténységet talált és hétköznapi pogányságot. Itt az emberek őrzik a vallásosságot, mint az életnek valami keretét, mint valami szép régi bútort, de nem irányítja az életüket, nem tevékeny, nem élő. Kétségtelen, hogy vallási életünk általában inkább az ünnepnapokra van beállítva, mint a mindennapra. Milyen jellemző, hogy ha elvonultatjuk lelkünk szemei előtt az Úr Jézust ábrázoló képeket, amelyeket ismerünk, majdnem mind a nagy, csodálatos, ünnepélyes jeleneteket ábrázolják, a karácsonyt, a Kálváriát, a Golgotát, a feltámadást, a
megdicsőülést. Csupa dicsőséges vagy fájdalmas, nagy, kivételes dolgokat. Az Úr Jézus az esztergapad mellett, az Úr Jézus a szemnek, fülnek, orrnak éppen nem gusztusos tömegek közepében szinte elveszve, az Úr Jézus az elhagyatott galileai utakon, napsütésben vagy hidegben ballagva tanítványai közt: az ilyen közönséges mozzanatokat nemigen ábrázoljuk. Gondolhatunk kedvelt Szűz Mária-képekre is: milyen szép kék palástban, a középkor vagy a barokk ízlésére emlékeztető drága, finom színes palástokban ábrázolják rendesen a Szűzanyát. Hol vannak a képek Máriáról a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, holott az élő Szent Szűz bizonyára többet volt a konyhában, vagy a mosóteknő mellett, mint olyan munkában vagy helyzetben, amelyről szép királynői képet lehet festeni. A szentek életrajzai is főképp a nagy dolgokat mutatják meg nekünk: csodákat, nagyszerű prédikációkat, kivételes adományokat, melyek a tömegek bámulatát vonták maguk után, de azt a súlyos elkedvetlenedést, az Istentől való elhagyatottságnak napjait, hónapjait, éveit, amelyek megpróbálnak minden szentet, ezeket nemigen részletezik. Pedig egy hétben hat hétköznap van és csak egy vasárnap. Aki csak vasárnapi keresztény, az a kereszténységnek csak egy heted részét éli meg. Igaz, hogy a zsoltár azt mond­ja: „Boldog a nép, mely tud ünnepelni”, de mindjárt utána teszi: „A te arcod fényében járni-kelni.” Járni-kelni akkor is, amikor nincsen ünnep. Boldog a nép, amely hétköznap is Isten arcának fényében jár. Az Úr Jézus, amikor felszólít bennünket követésére, azt kívánja, hogy aki utána akar jönni, az mindennap vegye fel keresztjét. Amikor az imádságról beszél, azt mondja, hogy szüntelenül kell imádkozni. Szent Pál szó szerint is megmondja: „Akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, mindent Isten dicsőségére tegyetek” (1Kor 10,31). Pestalozzi egy kicsit nyersebben úgy mondja ezt, hogy a kecskeistállóban is vallásosnak kell lenni.
De hát miben különbözik ez a hétköznapi kereszténység az ünnepitől? Isten Isten, Krisztus Krisztus, az egyház egyház, a parancsok parancsok, az Evangélium Evangélium vasárnap is, hétköznap is. Imádkozni kell vasárnap, de hétköznap is. Szentmisét kell hallgatni az ünnepeken, de lehet és ugyanazt a misét, hétköznap is. A különbség nyilván nem a lényegben van, nem is a tartalomban, csak abban, hogy a hétköznap hétköznapi alkalmakat ad a kereszténység átélésére: a hétközna­pi, szürke, megszokott, kicsinyes, sokszor kellemetlen, sokszor szinte lehetetlen viszonyok közt, a hétköznap untságában, talán fásultságában kell gyakorolnunk ugyanazt az egyet: a megvalósított kereszténységet. Aki megvalósítja életében a kereszténységet, az hétköznap is megvalósítja. A galatákhoz írt levélben olvassuk: „Azt mondom, lélek szerint éljetek! A lélek gyümölcsei: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,16–26). És az efezusiakhoz: „Testvérek, nagyon vigyázzatok arra, hogyan éltek, ne oktalanul, hanem bölcsen. Használjátok fel az időt, ne legyetek oktalanok, hanem értsétek meg, mi az Úr akarata” (Ef 5,15). Csupa olyan kívánságok, amelyeket csak úgy lehet megvalósítani, ha hétköznapi magatartásunkban mutatkoznak meg.
De többről van itt szó, mint egyszerű magatartásról. Aki egyszer megvalósította magában a kereszténységet, miután állandóan aszerint viselkedik, ugyanazon elvek szerint, ugyanazon lendülettel vagy jóakarattal, annak lelkében lassankint kikristályosodik, szinte második természetévé válik az a valami, amit a magatartás kifejez. Egy életforma, egy életstílus alakul ki. Foerster, a nagy pedagógus mondja, hogy aki hisz az Istenemberben, és az Istenember földi műveiben, abban lehetetlen, hogy ki ne alakuljon az olyan életstílus, ami aztán éppen a legkisebb dolgokban mutatkozik meg legjobban. A stílust esztétikai értelemben is az jellemzi, hogy a legnagyobb szerkezeti részektől a legkisebb részletekig érvényesül a műben, amelynek stílusa. Mint a gót templom stíluselemei (a csúcsív, a falak külső támasztékai stb.) az épület legkisebb részeiben is érvényesülnek. Más formája, más életstílusa van annak, aki a kereszténység elvei és gyakorlatai szerint él, mint aki nem ismeri vagy nem követi Krisztust. Erre vonatkozik Szent Pál idézett mondata: „Vigyázzunk, hogyan élünk.” És Szent Péter első levelében olvassuk: „Engedelmes gyermekként ne engedjetek korábbi, tudatlanságból származó vágyaitoknak, ha­nem a titeket meghívó Szenthez méltóan magatok is váljatok szentté egész életmódotokban” (1Pét 1,15). Egész életmódunkban: ahogyan eszünk, iszunk, ahogyan akármit cselekszünk, az mind egy stílust kell, hogy képviseljen. Newmannél olvasom: „Az az ember, aki vallásos, az vallásos reggel, délben és éjjel is. Vallásossága jellem, forma, mondhatnám stílus, mely lélekkel telíti minden gondolatát, szavát és cselekedetét. A vallásos ember mindent Istenben lát és mindent Istenhez mér.”
Ez az életstílus ugyanakkor tanúságtétel is. Az a Krisztus, aki megnyilatkozik szavaimban, tetteimben, megnyilatkozik mindazoknak, akik hallották szavaimat és látták tetteimet. A nagy párizsi bíboros érsek, Suhard hátrahagyott naplószerű följegyzéseiben azt mondja: „A keresztényeknek tudniok kell, hogy ők a Krisztus titokzatos testének tagjai, nekik kell ezt a testet tovább építeni. Azt pedig csak egyféleképpen tehetik: ha beállnak a világba tanúságtevő életükkel. És ez a tanúságté­tel nem valami nagyhangú ágálás, handabandázás, még csak nem is propaganda és prédikáció kell, hogy legyen, hanem olyan élet, amely másoknak jó. Aki keresz­tény, az másoknak jó. Aki nem jó, hanem rossz másnak, az nem él keresztény életet, nem öltötte magára Krisztust és nem tesz tanúságot Krisztus mellett.”
Nem merném azt mondani, hogy ez könnyű dolog. Sőt! A teológiából is és tapasz­talatból is tudjuk, hogy néha a nagy dolgok véghezvitele és nagy szenvedések elvállalása könnyebb, mint az állandó, folytonos, meg nem szűnő szenvedés vállalása és az apró kötelességek teljesítése. Kis dolgokban hűségesnek lenni, kis dolgokban nem követni el bűnt, jellemtelenséget, árulást, szeretetlenséget az Úr Jé­zussal és felebarátainkkal szemben: ez sokszor nehezebb, mint nagy áldozatokat hozni. Odadobni az életet egy szent ügyért, a szent lelkesedés hevében, kétségtelenül könnyebb, mint hónapokon, éveken keresztül ugyanazt a kellemetlen, nehéz, fárasztó és éppen nem dicsőséges munkát végezni a nagy dolgok lendületével. Gyönyörű szavakkal mondta ezt el XI. Piusz pápa 1934-ben a francia munkásnőkhöz intézett beszédében: „A lobogó lelkesedés mellett van egy másik, nyugodt, csendes lelkesedés, de azért ez is valódi. Ezt mindig meg kell őrizni, szilárdan ki kell benne tartanunk, szítanunk, táplálnunk kell. Ha nehéz napi munkánkat újra kezdjük, ha a hétköznap sokszor nehéz és nyomasztó lesz, mert hisz nem kíséri a költészet és a lobogó lelkesedés, akkor is mindig őrizzétek meg ezt a nyugodt lelkesedést. Ez az, ami legszükségesebb az életben: nyugodt tűz és tüzes nyugalom.” Tűz, amely meleget ad és világosságot, ha nem is messzire, de legalább abban a kis körben, amelyben élek.
Meg aztán azok a kis dolgok nem is mindig olyan kis dolgok. Hogy mi kicsi és mi nagy, az nagyon relatív dolog. Még emlékszünk olyan időkre, amikor az emberek a hajnali óráktól kezdve álltak sorban a lucskos aszfalton kenyérért; ez nyilvánvalóan nagyon kis dolog a nemzetek és az egész földkerekség nagy történelmi problémáihoz, a nagy világmegváltó dolgokhoz képest; de éppen nem kis dolog annak, aki végbeviszi szeretteiért. Nyolcadmagával vagy tizedmagával lakni egy kibombázott családnak idegeneknél, egy zugban: a nagy történelemhez és a világmegváltáshoz képest kis dolog – de azoknak, akik csinálják, ugyancsak nem kis dolog! Szóval a hétköznapi kereszténységhez is hősiességre van szükség. Hősiesség nélkül nem lehet hordani a hétköznapi Krisztus-köntöst. Itt nem segít a nagy lelkesedések lendülete, mert kis dolgokról van szó, sokáig tartó és mindig megújuló dolgokról: ehhez hősiességre van szükség. Egy jeles amerikai néger nevelő, Booker-Washington mondja: „Nem mindenki vihet végbe rendkívüli nagy dolgokat, de mindenki véghezviheti a megszokott dolgokat a rendkívüli dolgok szellemében.”
De akár kis dolgokról van szó, akár nagyokról, akár ünnepi kereszténységről, akár hétköznapiról, az alap, amelyre minden épül, a kezdet, amelyből minden elindul: az ember viszonya Istenhez. Az első kérdés: hogyan áll szemben a keresztény ember hétköznap az Istennel? Az Istennel szemben a keresztény ember – hétköznap is alapvető tényként – úgy áll, hogy tudja: Ő van, mindenütt lévén, ott is van, ahol én vagyok, nálam is van, bennem is van – akarva nem akarva az Ő jelenlétében élek. A keresztény ember Isten jelenlétében él. Ennek a jelenlét-tudatnak sokféle formája és fokozata van, annak szinte fizikai érzésétől, hogy mellettem áll, hogy a kezemet fogja, hogy nekem tanácsot sugall, egészen odáig, hogy már-már alig tuda­tosan, talán egészen a tudat alatt van bennem, és mégis tudom, hogy nélküle nincsen semmi, én sem; hogyha Őt a világomból kihagynám, irreálisan gondolkodnék és nem látnám az egész valóságot.
Természetesen nem lehet szüntelenül Isten jelenlétének tudtában lenni. Állandóan Isten jelenlétében élünk, de hogy ez állandóan tudatos is legyen bennünk, az gyakorlatilag lehetetlen; sok egyéb dolgunk van a világon, amely egész figyelmet kíván és a figyelem nem tud a fődolog mellett másik fődologra is teljességgel ráirányulni. De Isten akkor is van és jelen van, amikor nem gondolunk rá. Mikor sötét szobába lépünk, nem látunk semmit, és azt hihetjük, hogy nincs is ott semmi. De ha egy kis fény vetődik be az ablakon vagy az ajtóhasadékon, meglátjuk, mi minden van ott, a nagy bútordaraboktól a fényben táncoló porszemecskéig. Isten is velünk van a szobában, de mi nagyon sokszor nem vetünk rá ügyet. Ám csak egy kis világosság kell – egy fohász –, ami fényt vet a szobába, és mi egyszerre meglátjuk vagy megsejtjük: itt van. Fellobban bennünk a tudat, mint a villanyfény fellobban, mikor felkattintom a kapcsolót.
Ennek az Isten jelenlétébe helyezkedésnek vannak kitaposott útjai, kipróbált eszközei is. Az őskereszténységben ennek volt jele a kereszt. Tertullianus írja: „A keresztények minden lépésnél és mozdulatnál, ki- és bemenetelnél, ha öltöznek, ha cipőt húznak, imádságnál, evésnél, ha aludni térnek, egyszóval minden dolgukban a kereszt jelével jelölik homlokukat.” Ez a jámbor szokás sokfelé máig megmaradt. Sokan emlékszünk arra, mikor édesanyánk megszegte a kenyeret: előbb keresztet vetett rá. Ez a kereszt az enni készülőket bekapcsolta az Isten jelenlétébe. Egyetlen fohász, egyetlen gondolat, egyetlen mozdulat elég rá, hogy belevetítse lelkünk szobájába a világosságot, és mi ráébredünk Jákobbal: „Hiszen itt az Isten van, és én nem tudtam.”
Sokszor nincs is szükség arra, hogy mi legyünk a kezdeményezők: az Úristen maga jön szembe velünk. Hány embert ismerek, aki ragyogó szemmel, boldogan beszélte, hogy mennyi jót tett vele az Isten, milyen csodálatosan védte meg szerencsétlenségtől stb. Isten olykor mintegy ránk köszönt; az volna jó, hogy visszaköszönjünk neki. Egy gondolattal, egy fohásszal, amellyel belekapcsoljuk magun­kat az Ő áramkörébe.
Ezt a bekapcsolódást mintegy realizálni lehet, úgy, hogy a kapcsolat lelki mozdulatát hozzákötjük valami anyagi valósághoz. Lehet lakásunkban, szobánkban egy hely, amelyről mintegy megegyezünk Istennel, hogy ott találkozunk. Milyen szép szokás egyes német katolikus vidékeken a „Herrgottswinkel”, az Úristennek szánt szöglet: a szoba egyik sarkában ott van a feszület, esetleg a szentkép, amely előtt mécsest égetnek, ájtatoskodnak. A jámbor görögkeletiek szobájában is ott van az ikon, a szentkép, mely előtt imádkoznak.
Ezt a bekapcsolódást lehet mintegy rendszeresíteni is. Aki az isteni jelenlétet átélte, annak számára minden bizonyos jelentőséget nyer: a jelenlevő Istent hordoz­za. „Minden, ami múlandó, csak hasonlat” – mondja Goethe. Ami nem múlan­dó, az még inkább hasonlat. De nem csak hasonlat. Inkább jelkép, szimbólum: valami, ami van, vagy történik és így önmagában is valóság, önmagáért is értékes, de ezen az önértéken fölül jelez, jelent, kifejez valami nagyobbat, aminek csak képe, emlékeztetője: a mögötte, benne, általa megnyilatkozó Istent.
Van az Istennel való találkozásnak számtalan módja, de minden találkozóhelynél jobb, könnyebb és érthetőbb találkozóhely az Istennel az Evangélium. Az evangéliumot fölütöm és elolvasok egy fejezetet, egy lapot, egy mondatot; az a mondat már találkozó lehet köztem és az Úristen közt, köztem és az élő Úr Jézus közt. Ha mégúgy el vagyok is foglalva, nem volna szabad eltelnie a napnak anélkül, hogy legalább egy lapot el ne olvasnék az Evangéliumból, és legalább egy percre meg ne nyitnám lelkemet a belőle szóló Istenember előtt.
Az Isten-találkozás nem közönyös élmény. A lelki odaadás egy neme ez. Mélységes érzelmi tartalma van: Isten, a mindenható, mindennek Ura nekem is föltétlen Uram – ez az, amit istenfélelemnek mondunk. Valójában nem közönséges félelemről van szó, hanem valamiféle szent borzadályról. A jámbor muzulmán lel­kében játszódhat le ilyen, mikor leteríti az imaszőnyeget és Mekka felé fordult arccal leborulva imádkozik. A keresztény ember számára persze ez a félelem csak egyik fele a vallásos élménynek. Mi megtanultuk Szent Ágostontól és Newmantől, hogy „a félelemnek és a szeretetnek együtt kell járnia”. Ez a félelem nem azonos azzal, amit közönségesen félelemnek mondunk, és ez a szeretet is más egy kissé, mint amit ezen a szón közönségesen értünk. A kettő együtt teszi ki a vallásos élményt és együtt tölti be Istenhez való viszonyukat. Félve szeretünk és szeretve félünk. Szeretünk, de nem merünk azért bizalmaskodni, mert tudjuk, hogy Isten a félelmes bíró is. De nem félünk igazában, mert tudjuk, hogy Isten szeret és irgalmas. Ez a bizalmas félelem, ez a félő szeretet, ez tölti be a keresztény ember hétköznapi Isten-viszonyát is.
Ennek az érzelmi Isten-kapcsolatnak nagyon határozott gondolati tartalma is van. A keresztény ember számára minden oki viszonyban van Istennel: semmi sincs, semmi sem lesz Isten akarata – létrehozó, eszközlő vagy megengedő – akarata nélkül. Ő a lét egyetemes forrása. És Ő a létnek egyetemes célja is, érte van minden. Az Istent mint okot is, mint célt is át kell élnem hétköznapi életemben is. A költészetnek gyermeki bájával fejezi ezt ki a Fiorettinek, Szent Ferenc legendáinak egy fejezete.
„Egy napon a Szent Masseo testvérrel éhesen egy kis faluba érkezett. Hogy éhségüket elverjék, útközben egy kis kenyeret koldultak. A falun kívül egy forrásnál az összekoldult ételt letették egy széles kőre. Ferenc mindjárt fölkiáltott: »Ó Masseo testvérem, ilyen nagy kincsre nem vagyunk mi méltók!« A testvér csodálkozva és rosszallóan csóválta a fejét és azt mondta: »De atyám, hogy beszélhetsz kincsről, hisz a legszükségesebbekben is hiányt szenvedünk. Sem asztalterítőnk, sem késünk nincsen, még egy vágódeszkánk és tányérunk sincs.«  Akkor felujjongott a Szent: »Éppen ez az, amit kincsnek mondok, hogy itt semmi sincs, amit emberkéz alkotott, hanem csak amit Isten gondviselése készített. Ő öröktől fogva tudta, hogy mi ma éhesen és fáradtan ide jövünk, azért növesztette ezt a fát, hogy bennünket megajándékozzon hűs árnyékával. Ezt a szép széles követ asztalul tette ide nekünk, és hogy szomjunkat olthassuk, ezt a hűs forrást fakasztotta itt. Ó Masseo testvér, milyen jóságos a mi Istenünk!«  Közben csak úgy hullottak könnyei a meghatódottságtól, és a száraz kenyérre estek, melyet hálásan eszegetett.”
Ne mondja senki, hogy ez legenda. Ha legenda is, jellemző arra a szentre, akiről ilyet tökéletes valószerűséggel lehet leírni, jellemző arra a jámbor népre, amelynek számára megírták, és jellemző lehet mindnyájunkra, mert ami benne lényeg, azt a mi viszonyaink közt is, a mi hétköznapjainkban is akárhányszor átélhetjük. Hiszen végeredményben csakugyan Isten ültette a fát, és Isten fakasztotta a forrást. Minden tőle, az abszolút októl jön. Úgy kell venni a dolgokat, hogy Isten küldi őket. Úgy kell fogadnunk, Jób szava értelmében: „Ha elfogadtuk az Úristentől a jót, fogadjuk el a rosszat is” – már amit mi rossznak érzünk. Nem csak azt küldi az Isten, ami nekünk kellemes és jó, Ő küldi a rossz időjárást, a kellemetlen embereket, a kudarcokat, sikertelenségeket, bosszúságokat. És Ő tudja, miért küldi. Ezeket is jó szívvel kell vennünk. Milyen másképp alakul a hétköznapja annak az embernek, aki Isten kezéből fogadja a dolgokat és eseményeket, mint aki erre nem gondol! Két tanítványommal találkoztam a közelmúltban, mindkettő katolikus ember, tanár, sokgyerekes családapa. Az egyik azt mondta: „Borzasztó keserves az életem, annyi órám van, hogy már-már letörök alattuk. Alig bírom az életet.” Néhány nappal utóbb találkoztam a másikkal; ez így beszélt: „Nem tudok eléggé hálát adni az Istennek, annyi órám van, hogy el tudom tartani belőlük az egész családot.”
De nemcsak mint okot éljük át az Úristen jelenlétét a hétköznapban, hanem mint célt is. Isten a célja mindennek. A nagy sztoikus római császár, Marcus Aurelius mond­ja: „Cselekedeteid mutassák meg, hogy nem lődörögsz a világban céltalanul, ha­nem vannak céljaid, és mindent azokra vonatkoztatsz.”  Nekünk keresztényeknek egy a célunk: Isten dicsősége és ebben az ember boldogsága. Célunk, hogy Istent megismerjük és megismerjék, tiszteljük és tiszteljék, szolgáljuk és szolgálják az emberek; hogy az Isten, vagyis a Szépség, a Jóság, az Igazság érvényesüljön a földön, és ezáltal nőjek én és nőjenek az emberek; hogy Istennek a teremtéskor rólam elgondolt gondolatát tőlem telhetőleg megvalósítsam és ezáltal másoknak is jó legyek. Ez a célja minden cselekedetemnek, természetfölötti szempontból cselekszem a természeti, a közönséges dolgokat is.
Istenhez való hétköznapi viszonyunk nem statikus viszony. Aki Isten jelenlétében él, az nem áll egyhelyben, hanem mozog, közeledik Isten felé. A tesszalonikiakhoz írt első levélben olvassuk: „Kérünk és intünk titeket az Úr Jézusban, amint tőlünk tanultátok, hogyan kell Istennek tetsző életet élnetek, úgy is éljetek, hogy egyre előbbre haladjatok” (1Tessz 4,1). Hogyan? – megmondja Kempis Tamás könyvének címe: Krisztus követése, betűszerinti fordításban Krisztus utánzása. Az Úr Jézus elénk élt egy emberi, egészemberi életet. Nekünk utána kell ezt élnünk. Vagyis amikor cselekedni kell, határozni kell, dönteni kell, azt kérdezzük: „Mit mond erről az Úr Jézus? Mit tenne helyemben az Úr Jézus?” Azt mondja Tolsztoj, aki minden teológiai esetlensége mellett mélységes Krisztus-hívő és Krisztus-szerető volt: „Az Úr Jézus megtanít bennünket arra, hogy van bennünk valami, amivel föléje kerekedhetünk az életnek és a szaladgálásoknak és az aggodalmaknak. Aki megérti Krisztus tanítását – mondja –, olyanféleképpen jár, mint egy madár járna, amelyik nem tudná, hogy szárnya van. Aztán egyszer csak megtudja, és akkor szabad lesz, nincs többé akadály előtte, repülhet.” A keresztény ember az Evangéliumból tudja az Úr Jézus akaratát, és megkapja kegyelmét is – repülhet.
Mindezt a hétköznap apró, unalmas, szürke dolgai közt kell gyakorolnunk. Pozitíve: az élet adta kis jókat cselekedni, és negatíve: a kis rosszakat is kerülni. Nem lehet elég nagyra becsülni a kis dolgok jelentőségét. Ki ne kérdezte volna magától, hogy lehet az, hogy vannak emberek, akik gyakran, talán mindennap áldoznak (és nem tehetjük fel, hogy ne jóhiszeműen áldoznának), mégis oly kevéssé látszik meg rajtuk annak hatása. Egy nagy középkori misztikus, Tauler, azt feleli erre: „Oka az, hogy a hétköznapi apró hibákra nem vetnek ügyet, csak elmennek mellettük, mintegy félálomban, és ezek a kis hibák elállják az isteni kegyelem útját lelkünkhöz.”
Van azonban mindennek egy nagy nehézsége. Sok ember élete túlontúl zsúfolt, minden lélegzetvételét a munkának, az életnek szenteli, olykor fizikailag sem jut ideje imádkozni, Istennel foglalkozni. Nekünk tehát szembe kell néznünk ezzel a problémával is: mit tehet az a sok-sok ember, aki akarna menni, tudna menni az igaz kereszténység felé, ha volna hozzá ideje és energiája? A lényeget az Apostol mondja meg a filippieknek: „Zúgolódás és okoskodás nélkül tegyetek meg mindent (vagyis ami tőletek telik), hogy kifogástalanok és tiszták legyetek, Istennek ártatlan gyermekei” (Fil 2,15). Mindent, azaz mindent, ami tőletek telik. Ha sok telik, sokat, ha kevés telik, akkor azt a keveset. De még ha semmi sem telnék, az is értékké lenne, ha „zúgolódás és okoskodás nélküli” jó szándék van mögötte. Isten más számrendszert használ, nem 12 órás számlapon méri az időt és nem a ráfordított idő mennyisége szerint minősíti a cselekedeteket. „Ha napközben Isten iránt teljes odaadással, Istenen csüngve, híven teljesítettük kötelességünket, és ezt imitt-amott egy-egy fohásszal vagy jó szándékkal meg is mutatjuk, akkor ez annyi, mintha egész nap imádkoztunk volna” (Szent Ágoston). Aki ezt megérti és ennek szellemében él, az már meg is oldotta a hétköznapi kereszténység problémáját, annak számára voltaképpen nincs is hétköznapi kereszténység, mert az így átélt Isten-közösség minden napját ünneppé avatja.

(1962. január)


Forrás: http://www.vigilia.hu/2010/2/sik.htm