Miért is sorolják az ünnep kategóriába azt amiről szól a Halloween?
2010. október 29., péntek
Fiúk a hajóban: Halloween: haláli halál-ünnep??
Fiúk a hajóban: Halloween: haláli halál-ünnep??
Miért is sorolják az ünnep kategóriába azt amiről szól a Halloween?
Miért is sorolják az ünnep kategóriába azt amiről szól a Halloween?
2010. október 25., hétfő
"Hiszek a szeretet végső győzelmében"
Ezt a ppst-t a kertvárosi plébánia oldalán találtam, (http://www.kertvarosi.plebania.hu/index.html) ezúton is hálásan köszönöm. Átkonvertáltam videó formátummá, mert a diát nem tudtam ide feltenni. Annyira szép az üzenete és a zenéje, hogy mindenkinek hallani kellene, ezért megpróbáltam a youtube-ra is feltenni. Sajnos az a zene ami a képek alatt van szerzői jogvégelem alatt áll, ezért a youtubon hangsávcserével maradhatott meg ez a video. (Nem tudom még, hogyan kell engedélyt kérni a Music Publishing Rights Collecting Society -től.)
Isten azt szeretné, hogy egész világunk szép,
gondozott park legyen.
Rajtunk múlik, hogy az lesz-e?
Ez a világ Isten túláradó ajándéka,
neked, nekünk, nekem.
Számomra Isten az, aki túláradó,
végtelen szeretettel szeret bennünket.
Ajándékozó szeretettel szeret.
Kereszténynek lenni azt jelenti,
hogy Isten csodaszép ajándékait észreveszem.
Milyen rosszul eshet a
mi Urunk Istenünknek,
hogy legtöbbször
észre sem vesszük
pazar ajándékait.
Gondoljunk csak bele, egy átlagos mai ember
jobban él, mint egy király a középkorban!
Tudok én örvendeni?
Mindenkinek meg kellene írnia
a saját „magnificat”-ját!
Ha van rá módod, tedd meg egyszer,
vonulj vissza a szobádba vagy a kápolnába
egy lappal a kezedben,
s írd meg a magad Hálaénekét!
Ha esketek, azt szoktam mondani a vőlegénynek, hogy Isten téged annyira szeretett, hogy megteremtett egy lányt, tizennyolc-húsz évig nevelte, és most ajándékba adja neked. A te feleséged, öleld át, szeresd
És fordítva is igaz, hogy Isten annyira szerette a melletted álló lányt, hogy téged megteremtett neki; legyen valaki, aki által megsimogathatja őt.
Isten általam akar megsimogatni egy gyermeket, általam akarja szebbé tenni a földet, általam akarja boldogabbá tenni az embereket.
Isten selejtet nem teremt. Ő soha nem mondja, hogy „Na, csapjuk össze még ezt a gyereket” – és utána „Menjél fiam, ne is lássalak”. Hiszem azt, hogy Isten mindig belead apait-anyait, minden Tőle telhetőt, minden teremtményébe.
A boldogság nem abból áll, hogy fogyasztunk, hogy sikereink vannak, hogy tapsolnak nekünk, hogy egymás fölé kerekedünk – a boldogság abban áll,
hogy jót teszünk.
Jót tenni jó.
Az Isten teremtette embernek szerintem
Az asszonynak úgy kellene a férjére néznie,
mint a világ legnagyszerűbb emberére –
mert akkor az az ember, a férj
És tudjon úgy nézni a férj az ő feleségére,
mint a világ legcsodálatosabb asszonyára –
mert akkor az asszony kivirágzik, szárnyai nőnek,
és lehozza a csillagokat az égről a családjáért.
Gyermeked, férjed, feleséged olyannak látja saját magát,
amilyennek a te szemed tükre mutatja!
Hitünkkel, bizalmunkkal
egymásból elő- és kiszerethetjük
a szentet, a boldog embert.
Sajnos, mindannyiunk életében vannak olyan pillanatok,
amikor az ember elfárad,
Próbálok valami szépet tenni,
és kudarc lesz belőle.
Valakit szeretünk,
és az illető nem válaszol a szeretetünkre,
ragaszkodásunkra,
sőt, az is lehet,
hogy bizalmunkkal visszaélve
éppenséggel tönkretesz bennünket.
Ez is megtörténhetik.
Miért van ez így?
Ez egy nagy-nagy titok, amire se ma,
se később nem tudunk válaszolni.
Ha Isten valamit elvesz, akkor hiszem,
Ha Isten megenged valami rosszat,
akkor valami sokkal rosszabbtól akar megvédeni bennünket,
vagy valami olyan útra akar vezetni,
Csak a halálunk után
vagy a túlvilágról visszanézve fogjuk megérteni
a nagy összefüggéseket az életünkben!
Nekünk olyan Istenünk van,
aki nem kihúzott derékkal, hollywoodi mosollyal
viszi a maga keresztjét,
hanem vérzik, szenved, elesik,
összevegyül a sárral, sír és vérrel verejtékezik.
Látszólag értelmetlenül szenved,
de nem adja fel, nem tér le a szeretet útjáról.
Hűséges mindhalálig.
Soha nem az a fontos, ami mögöttem van,
hanem ami előttem áll.
Az idézetek
Böjte Csaba OFM:
2010. október 14., csütörtök
A növények is éreznek fájdalmat?
Fákat ültetünk, kivágunk, ez a természet rendje és ezt vallom.
Van a kertünk kapujában két óriásira növekedett kb 25 éves tuja, ami már a kerítést döntögette és az utcán lévő vezetékeket is elérte, évek óta tervezzük, hogy kivágjuk. Mindig az lett a vége, hogy sóhajtozva elodáztuk a döntést. Egy hete úgy döntöttünk, pontosabban a döntést nekem passzolta a férjem - hogy legyen meg aminek lennie kell.
Tegnap elkezdődött a munka, persze saját kezűleg. Elő a láncfűrész és szép sorjában először az alsó ágak, majd egyre feljebb lévők kerültek sorba. A fele munkánál szóltam a férjemnek, hogy mégiscsak hagyjuk meg őket, mert most már egész csinosak és nem akadályoznak senkit. Viszont sok volt a felkopaszodott ág, nem volt az olyan esztétikus, de mivel életfának is nevezik ezt a bokrot, szokása, hogy nagyon meg tud újulni, ha megcsupálják. Talán ha szakítok rá időt, hogy meggyőzzem a nekibuzdult páromat, lehet, hogy hallgatott volna rám és nem folytatjuk tovább a kivágását. Nem így történt.
Az utolsó munka fázisnál szólt is nekem, hogy rám is szükség van, mert mielőtt a törzsét elfűrészeli, azt ki kell biztosítani, hogy nehogy a vezetékre, vagy a kerítésre dőljön, vagy beszoruljon a láncfűrész.
A fa felső harmadára került az erős kötél egyik vége, majd 15 méterrel távolabb a másik vége a derekamra. Megfeszült a kötél, éreztem az izmaimon, hogy milyen erős ez a fa. Majd ahogy a fűrész a "húsába" beljebb haladt, lassan ez az erő elkezdett fogyni, majd megszűnt. (Nem biztos, hogy el tudom mondani amit éreztem, csak hasonlatokkal.)
A következő perceket soha nem fogom elfelejteni.Már csak egy kis rész kéreg tartotta egyensúlyban a fa törzsét de nem dőlt semerre, igyekeztem finoman ezt az egyensúlyt megtartani - 15 méter távolságból és abban a pillanatban a földrengéshez hasonlítható érzés kerített hatalmába, mint akinek kiment a lába alól a talaj. Már a kettéfűrészelt fa tartott egyensúlyban engem!!!!!!!!!!!! Mintha vigyázott volna rám.
Minden rendben ment, férjem időben odaért hozzám, és átvette a kötelet a fa törzse pedig oda dőlt ahova a férjem mondta neki. Szépen, lassan.
Jött a második tujafa, ami vastagabb és magasabb volt mint az előző. Kötél a derekamon és a tenyeremben, de ez a fa mintha tusakodott volna velem, azt éreztem. Valami bírkózás féle kezdődött. (Sejtettem, hogy nem fogom tudni kifejezni magamat, és lehet, hogy nem is tartanak ezek után már normálisnak engem.)
A fánk, nem adta meg egykönnyen magát, többször neki kellett fogni a fűrészelésnek is, a végén valódi bírkózás lett belőle, ketten húztuk a kötelet, sokáig rángattuk oda-vissza , ettől régen ki kellett volna dőlnie, a földig leért már a csúcsa, de akkor is még fel tudott egyenesedni.
A végén pontosan a másik fa törzse mellé került a földre, pedig fizikailag lehetetlen volt hogy oda kerüljön.
Mielőtt párom tüzet rakott az ágakból, hálásan megsímogattam pár selymes gallyát, aminek a finom olajos illata az egész kertet beborította.
A nap végén örültünk, hogy baj nélkül megúsztuk majd békességgel lefeküdtünk aludni.
Ma, vagyis másnap nehezen bírtam felkelni, amikor felálltam derekamban óriási villámcsapás és mindkét lábamból kiment az összes erő. Mintha levágták volna.
Karjaimmal támaszkodtam, kapaszkodtam a falba hogy majdcsak visszatér és elmozdulhatok, de nem, nem jött vissza. A négy injekció amit a gerinc mellé kaptam kissé javított a helyzetemen, de még ülni állni, feküdni kínok árán tudok csak.
Folyton eszemben van ez a két tujafánk.
Még
nem
volt
itt
az
ideje,
hogy
kivágjuk
őket.
Én
meg
"velük",
és
nélkülük
viselhetem
a
fájdalmamat.
Van a kertünk kapujában két óriásira növekedett kb 25 éves tuja, ami már a kerítést döntögette és az utcán lévő vezetékeket is elérte, évek óta tervezzük, hogy kivágjuk. Mindig az lett a vége, hogy sóhajtozva elodáztuk a döntést. Egy hete úgy döntöttünk, pontosabban a döntést nekem passzolta a férjem - hogy legyen meg aminek lennie kell.
Tegnap elkezdődött a munka, persze saját kezűleg. Elő a láncfűrész és szép sorjában először az alsó ágak, majd egyre feljebb lévők kerültek sorba. A fele munkánál szóltam a férjemnek, hogy mégiscsak hagyjuk meg őket, mert most már egész csinosak és nem akadályoznak senkit. Viszont sok volt a felkopaszodott ág, nem volt az olyan esztétikus, de mivel életfának is nevezik ezt a bokrot, szokása, hogy nagyon meg tud újulni, ha megcsupálják. Talán ha szakítok rá időt, hogy meggyőzzem a nekibuzdult páromat, lehet, hogy hallgatott volna rám és nem folytatjuk tovább a kivágását. Nem így történt.
Az utolsó munka fázisnál szólt is nekem, hogy rám is szükség van, mert mielőtt a törzsét elfűrészeli, azt ki kell biztosítani, hogy nehogy a vezetékre, vagy a kerítésre dőljön, vagy beszoruljon a láncfűrész.
A fa felső harmadára került az erős kötél egyik vége, majd 15 méterrel távolabb a másik vége a derekamra. Megfeszült a kötél, éreztem az izmaimon, hogy milyen erős ez a fa. Majd ahogy a fűrész a "húsába" beljebb haladt, lassan ez az erő elkezdett fogyni, majd megszűnt. (Nem biztos, hogy el tudom mondani amit éreztem, csak hasonlatokkal.)
A következő perceket soha nem fogom elfelejteni.Már csak egy kis rész kéreg tartotta egyensúlyban a fa törzsét de nem dőlt semerre, igyekeztem finoman ezt az egyensúlyt megtartani - 15 méter távolságból és abban a pillanatban a földrengéshez hasonlítható érzés kerített hatalmába, mint akinek kiment a lába alól a talaj. Már a kettéfűrészelt fa tartott egyensúlyban engem!!!!!!!!!!!! Mintha vigyázott volna rám.
Minden rendben ment, férjem időben odaért hozzám, és átvette a kötelet a fa törzse pedig oda dőlt ahova a férjem mondta neki. Szépen, lassan.
Jött a második tujafa, ami vastagabb és magasabb volt mint az előző. Kötél a derekamon és a tenyeremben, de ez a fa mintha tusakodott volna velem, azt éreztem. Valami bírkózás féle kezdődött. (Sejtettem, hogy nem fogom tudni kifejezni magamat, és lehet, hogy nem is tartanak ezek után már normálisnak engem.)
A fánk, nem adta meg egykönnyen magát, többször neki kellett fogni a fűrészelésnek is, a végén valódi bírkózás lett belőle, ketten húztuk a kötelet, sokáig rángattuk oda-vissza , ettől régen ki kellett volna dőlnie, a földig leért már a csúcsa, de akkor is még fel tudott egyenesedni.
A végén pontosan a másik fa törzse mellé került a földre, pedig fizikailag lehetetlen volt hogy oda kerüljön.
Mielőtt párom tüzet rakott az ágakból, hálásan megsímogattam pár selymes gallyát, aminek a finom olajos illata az egész kertet beborította.
A nap végén örültünk, hogy baj nélkül megúsztuk majd békességgel lefeküdtünk aludni.
Ma, vagyis másnap nehezen bírtam felkelni, amikor felálltam derekamban óriási villámcsapás és mindkét lábamból kiment az összes erő. Mintha levágták volna.
Karjaimmal támaszkodtam, kapaszkodtam a falba hogy majdcsak visszatér és elmozdulhatok, de nem, nem jött vissza. A négy injekció amit a gerinc mellé kaptam kissé javított a helyzetemen, de még ülni állni, feküdni kínok árán tudok csak.
Folyton eszemben van ez a két tujafánk.
Még
nem
volt
itt
az
ideje,
hogy
kivágjuk
őket.
Én
meg
"velük",
és
nélkülük
viselhetem
a
fájdalmamat.
2010. október 11., hétfő
Asztali áldás
Vikivel a legkisebb hároméves unokámmal, ülünk az asztalnál kettesben és vacsorázunk. Csacsog folyamatosan, rengeteg kérdése és mondanivalója van. Ámulok és közben elfelejtem az asztali áldást is elmondani, már bele kezdünk az evésbe, amikor nemcsak úgy magamban, hanem most még inkább hangosan kimondom - "Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk, Adjad Uram, hogy jól essék, Jézus neve dicsértessék."
Viki még megvárta a keresztvetést, az Áment már nem majd boldogan felkiáltott:
- Mama, te szereted Jézust!
És hadarta tovább:
- Nekem az volt a legszebb a mai napban, hogy megszületett Jézus és anya.
Ámen.
2010. szeptember 30., csütörtök
Hallelujah
Ez a dal Cohen dala, énekelheti bárki más, akkor is az övé, az eredeti marad számomra a No1.
a szöveget
Leonard Cohen írta, íme:
Most hallom, hogy szól egy titkos akkord,
mit Dávid játszott, s az Úrnak szólt,
de nem hiszem, hogy ez a zene érdekel téged.
A négy után jön az ötödik,
a moll szűkített, a dúr kinyit,
a király zavartan írja: halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
A hited erős, de a biztosat vártad,
mikor a tetőn őt ázni láttad,
a lány szépsége megbabonázott.
Lekötözött egy konyhaszékre,
aztán hajadat nyírta még le,
s a szádból kihúzta, hogy halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
Hiába vettem a számra nevét,
sose tudhattam, hogy mi az a név,
s ha tudtam is, mondd, mit jelent neked?
A fény ragyogása van minden szóban,
már az se fontos, hogy melyiket mondtam,
szent volt, vagy hamis a halleluja?
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
Én megtettem mindent: ennyit tehettem;
nem éreztem: tehát megérintettem,
az igazat mondtam és nem hazudtam, értsd meg.
Kicsit rosszabb volt persze, mint lehetett várni,
az Ének Istene elé fogok állni,
ajkamon semmi mással: halleluja!
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu...
mit Dávid játszott, s az Úrnak szólt,
de nem hiszem, hogy ez a zene érdekel téged.
A négy után jön az ötödik,
a moll szűkített, a dúr kinyit,
a király zavartan írja: halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
A hited erős, de a biztosat vártad,
mikor a tetőn őt ázni láttad,
a lány szépsége megbabonázott.
Lekötözött egy konyhaszékre,
aztán hajadat nyírta még le,
s a szádból kihúzta, hogy halleluja...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
Hiába vettem a számra nevét,
sose tudhattam, hogy mi az a név,
s ha tudtam is, mondd, mit jelent neked?
A fény ragyogása van minden szóban,
már az se fontos, hogy melyiket mondtam,
szent volt, vagy hamis a halleluja?
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
Én megtettem mindent: ennyit tehettem;
nem éreztem: tehát megérintettem,
az igazat mondtam és nem hazudtam, értsd meg.
Kicsit rosszabb volt persze, mint lehetett várni,
az Ének Istene elé fogok állni,
ajkamon semmi mással: halleluja!
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu...
Halleluja, halleluja! Halleluja, hallelu-ja!
2010. szeptember 14., kedd
Ma alázatot tanultam egy hajléktalantól
"Semmilyen megtapasztalás nem történik véletlenszerűen."
Ma alázatot tanultam egy hajléktalantól, aki vendége volt a mi családunknak. Tudjuk-e pontosan, mi az alázat, ki számít alázatosnak?
Ime az alázat egyik értelmezése: "Egy alázatos személy minden körülmények között képes ellátni feladatát függetlenül attól, hogy környezete mennyire ellenálló vagy negatív. Az alázat éppen ettől ellentéte a megalkuvásnak és a megalázkodásnak."
"Vendégünk" bemutatkozása rövid és velős volt, kertelés nélkül elmondta, hogy 59 éves, fiatal korában börtönbe került, szabadulása előtt édesanyja meghalt, katonatiszt édesapja pedig közben elitta a családi házat. (Ennek már harminc éve.) Megkérdeztük, most hol lakik, ő rezzenéstelen arccal válaszolt:
-" A nyúllal szemben!"
Azt hittük a nyúl az egy vendéglő neve, de nem vendéglővel szemben, hanem egy erdőben lakik a szürke nyúllal szemben!
Rádöbbentünk, akkor ő hajléktalan! És biztosan éhes. Szemtől szembe még soha nem álltunk ilyen helyzetben lévő embertársunkkal.
Télen is a nyúllal szemben lakik, a fűtetlen ég alatt egy deszkából tákolt hajlékban. Megkérdeztük mit csinál, hogy ne fázzon?
-"Hát begubózok sok réteg ruhába."
Mivel nem kívánta alamizsnaként elfogyasztani az ételt amit megosztottunk vele, munkát kért. Meg akart dolgozni érte. Egy gödör kiásását folytatta a kertünkben, örömmel vállalta, azt mondta ehhez nagyon ért, mert tíz évig volt sírásó.
Miközben döbbenten néztük, hogy tényleg milyen szakszerűen ássa egyre mélyebbre a leendő szennyvízaknát, rákérdeztünk, hogy reggelizett-e már?
-"Mit ettem volna?" válaszolt, vagy inkább kérdezett bennünket tisztelet tudóan és oly természetesen.
A reggeli, és az ebéd után búcsúzóul még sütöttem neki palacsintát. Ugy evett a tányérról, mint ahogyan a kiskutyánk a jó falatokat - evőeszköz nélkül. Még ki is nyalta a tányért és mosolyogva megjegyezte, ez a palacsinta olyan szakadós volt, mint az édesanyjáé.
Soha senkit nem láttam még így igyekezni, hogy értékeit megmutassa szakadt ruhája, borostás arca mögött. Soha senkit nem láttam ilyen örömmel dolgozni, és igy táplálkozni.
Minden ember értékes, Ő is az. Nevén nevezve, Sándor. Mert így mutatkozott be.
Munkáját ami majdnem kész lefényképeztem, Őt magát nem. Mindenki előtt valószínűleg él már egy kép, milyen lehet Sándor!
“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.
Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel.”
(Márai Sándor: Az igazi)
Ma alázatot tanultam egy hajléktalantól, aki vendége volt a mi családunknak. Tudjuk-e pontosan, mi az alázat, ki számít alázatosnak?
Ime az alázat egyik értelmezése: "Egy alázatos személy minden körülmények között képes ellátni feladatát függetlenül attól, hogy környezete mennyire ellenálló vagy negatív. Az alázat éppen ettől ellentéte a megalkuvásnak és a megalázkodásnak."
"Vendégünk" bemutatkozása rövid és velős volt, kertelés nélkül elmondta, hogy 59 éves, fiatal korában börtönbe került, szabadulása előtt édesanyja meghalt, katonatiszt édesapja pedig közben elitta a családi házat. (Ennek már harminc éve.) Megkérdeztük, most hol lakik, ő rezzenéstelen arccal válaszolt:
-" A nyúllal szemben!"
Azt hittük a nyúl az egy vendéglő neve, de nem vendéglővel szemben, hanem egy erdőben lakik a szürke nyúllal szemben!
Rádöbbentünk, akkor ő hajléktalan! És biztosan éhes. Szemtől szembe még soha nem álltunk ilyen helyzetben lévő embertársunkkal.
Télen is a nyúllal szemben lakik, a fűtetlen ég alatt egy deszkából tákolt hajlékban. Megkérdeztük mit csinál, hogy ne fázzon?
-"Hát begubózok sok réteg ruhába."
Mivel nem kívánta alamizsnaként elfogyasztani az ételt amit megosztottunk vele, munkát kért. Meg akart dolgozni érte. Egy gödör kiásását folytatta a kertünkben, örömmel vállalta, azt mondta ehhez nagyon ért, mert tíz évig volt sírásó.
Miközben döbbenten néztük, hogy tényleg milyen szakszerűen ássa egyre mélyebbre a leendő szennyvízaknát, rákérdeztünk, hogy reggelizett-e már?
-"Mit ettem volna?" válaszolt, vagy inkább kérdezett bennünket tisztelet tudóan és oly természetesen.
A reggeli, és az ebéd után búcsúzóul még sütöttem neki palacsintát. Ugy evett a tányérról, mint ahogyan a kiskutyánk a jó falatokat - evőeszköz nélkül. Még ki is nyalta a tányért és mosolyogva megjegyezte, ez a palacsinta olyan szakadós volt, mint az édesanyjáé.
Soha senkit nem láttam még így igyekezni, hogy értékeit megmutassa szakadt ruhája, borostás arca mögött. Soha senkit nem láttam ilyen örömmel dolgozni, és igy táplálkozni.
Minden ember értékes, Ő is az. Nevén nevezve, Sándor. Mert így mutatkozott be.
Munkáját ami majdnem kész lefényképeztem, Őt magát nem. Mindenki előtt valószínűleg él már egy kép, milyen lehet Sándor!
“Azt kérded, mi az igazság, a gyógyulás, az örömre való képesség módja? Megmondom, fiam. Megmondom, két szóval. Alázat és önismeret. Ennyi a titok.
Alázat, talán túlságosan nagy szó. Ehhez már kegyelem kell, kivételes lelkiállapot. Hétköznap beérhetjük azzal, hogy szerények vagyunk és iparkodunk megismerni igazi vágyainkat és hajlamainkat. S azokat szégyenérzés nélkül bevalljuk magunknak. S iparkodunk megegyezni vágyainkkal és a világ lehetőségeivel.”
(Márai Sándor: Az igazi)
------------------------------------------
Későbbi hírek Sándorról:
http://nyugalomsziget.blogspot.com/2010/12/szeressem-vagy-ne-szeressem-telet.html
http://nyugalomsziget.blogspot.com/2010/12/szeressem-vagy-ne-szeressem-telet.html
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
"Láss, hallgass, tanulj, kutass!"
