Beszélgettünk Dittával az Allegória Portálról és közben a háláról eszembe jutott egy régi film, le is írom. Valahol, talán Európában játszódik a háború idején.
Szereplője egy kisfiú, aki árván maradt, másik szereplője egy katona, aki felfigyelt erre a kisfiúra, és enni adott neki a sajátjából, beszélgetett, törődött vele. Ez a kisfiú nagyon hálás volt ezekért a pillanatokért, ezért az élete kockáztatásával is, de mindig szerzett valamit ennek a katonának, amit a következő találkozásra magával vitt. Már előre boldog volt, hogy a láthatóvá tett hálájának örülni fog a katona. Volt amikor egy sisakot vitt neki, volt amikor egy halott katona erszényét. A katona bizonygatta neki, hogy háláját sokféleképpen kifejezheti mint például az ölelés, nem kellenek hozzá tárgyak, de van olyan is amikor nem tud hálás lenni, hiába szeretne.
A katona titokban vágyott arra, hogy a kisfiú megölelje őt, hiszen otthon neki is volt egy hasonló korú gyermeke, de a srácnak ez nem jutott eszébe, a katona pedig egyre szomorúbb lett.
Volt a fiúnak egy gombja, amit soha nem adott oda senkinek, mindig azt nézegette, simogatta, egyik nap éppen a katona felé tartott, lehorgasztott fejjel, mert semmilyen ajándékkal nem készült. Ettől a fényes gombtól pedig nem szívesen vált volna meg. Boldogtalanul érkezett a frontvonalba, amikor megpillantotta a katonát, az éppen teljes erővel rohant feléje, majd rávetette magát a kisfiúra. A következő pillanatban éktelen süvítő hang, robaj, füst és törmelék mindenhol.
Hosszú percek után a kisfiú nagy nehezen kimászott, a ránehezedő, élettelen test alól. Rázta, szólította a katonát, de ő többé már nem felelt. Zokogott a fiú, rádöbbent, hogy a katona megmentette az ő életét. Gondolkodás nélkül elővette a gombot és a halott katonának nyújtotta, majd a lassan megmerevedő tenyerébe erőszakolta. Sokáig ült némán a fiú, visszaemlékezett a beszélgetésekre, újra átélte, majd félénken kitárta karjait és megölelte a mozdulatlan katonát.
Szeged, 2011. augusztus 1.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése