Beesteledett már, amikor négyéves unokámmal, aki a kerékpár csomagtartóján ült egy kispárnán, haza felé indultunk. Toltam a bringámat, mert Viki folyton kérdezett, meg kalimpált, mutogatott.
- Mama nézd mennyi csillag!
Megálltam, hogy jobban szemügyre vehessük az augusztusi pompázatos égboltot. Tényleg mennyi csillag!
Amikor ismét elindultunk, Viki gyanakodva így szólt:
- Mama ezek a csillagok követnek bennünket!
Bekanyarodtunk a házuk felé vezető utcába, amikor a sarkon tovább folytatta:
- Mama nézzük a csillagokat, hogy el ne tévedjünk!
- Most jó felé megyünk! navigált boldogan a félig még lázas unokám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése